2018. november 15., csütörtök

Túra Erdőbényén - A hűség útja







A most következő cikk csak részben tartalmaz majd gyakorlati leírásokat, inkább személyes élményekről fog szólni, amennyiben egy ilyen kis kitérőt megenged a blog témája. Sőt, igazából az egész bejegyzés nem is rólam szól, hanem négylábú túratársamról: Tiszáról!

Először is leszögezném, hogy a neveléssel, kutyás túrákkal, sétákkal nem kívánom újra feltalálni a spanyolviaszt. Sokan csinálják, sőt, viseletben, régi korok lábnyomait követve sem én vagyok az első e téren. Viszont nagyon meghatározó élmény számomra, mint minden, jószággal kapcsolatos dolog.

Mint látszik, jelenleg nem teszek meg nagy távokat az egyes kis sétáim alkalmával, mint mondjuk a blog többi szerzője. Én az a gyűjtögetős, elidőzős túrázó vagyok. A célok általában valaminek a beszerzésével kapcsolatosak (lándzsa-, baltanyél stb.), épp ezért sosem szerettem a teljesítményorientált túrákat, mert a saját tempómban szeretek haladni. Most sem törekedtem nagy távok megtételére, így e kis sétát is későbbi, komolyabb terveim előkészítése gyanánt szántam.

Dél körül egy hirtelen ötlet bukkant fel az agyam rejtekéből, hogy elinduljak Mindenszentek előtt túrázni egyet. S pont az előző napokban éppen azt néztem, hogy: "Ejh, drága kutyám! Neked igencsak megnőtt a farod! Ideje van egy kis sétának!" Tiszáról (igen, tényleg ez a neve...) annyit kell tudni, hogy mudi és sinka keverék, az első saját alomból van. Utóbbi vonalnak megfelelően lehetetlen kifárasztani! Egyszer biciklivel indultunk el vele, s az elején nehezen ment neki, hogy ne keresztbe szaladgáljon a bicikli előtt, de hamar megtanulta, mikor rájött, hogy a kerék elé nem célszerű kerülni... Viszont miután ezt megtanulta (kb. 3x próbálkozott csak, tanulékony egy jószág), nem bírtam olyan mértékben fékezni, mint ahogy ő menni akart. Végül feladtam és úgy voltam vele, ha ennyi energiád van, akkor húzzál! Gyakorlatilag hazahúzott (féltem is, hogy valami baja lesz), de 5 perc múlva már ugrált, futkorászott megint. Juh mellett sose dolgozott, nem foglalkoztunk vele akkor, mert volt két jól hajtó kutya, inkább hazahoztuk házőrzőnek, amit kiválóan teljesít: elsőosztályú jelző. Ezt a döntést ugyan pár tyúk bánta, míg be nem állt itthon a rend, hogy melyik jószág hol lakik és kivel. Más kutyákkal nem igazán találkozott, csak kölyökkorában a telepen. Sőt, emberrel se túl sokkal, így nem is szokásom ilyen helyekre elcipelni. Nevét onnan kapta, hogy régebben a pásztorok előszeretettel adtak folyóneveket a kutyáiknak, hogy a veszettséget el ne kapják (Herman Ottónál olvastam ezt, azt hiszem). Kézen fekvő volt (a "Kerticsap" lehetőségen kívül) a legközelebb eső folyóvíz nevét adni tehát neki...


Nem sok időm maradt, így bepakoltam a motyóimat és a kedves kutyámat, majd irányt vettem az erdőbényei fás legelő felé. Kipakoltam és láttam, hogy nem leszünk egyedül a parkoló részen, így igyekeztem mihamarabb megfogni Tiszát. Ahogy ez lenni szokott, nem sikerült, s mivel kicsit felajzott állapotban volt, egyből elindult az idegeneket ugatni. Megijedtem, de nem tartottam túlzottan a dologtól, mert tudtam, ha erélyesen magamhoz hívom, visszajön. Így is lett, megkapta a pórázát és innentől kezdve már csak velem foglalkozott. No nem úgy, mint egy rendesen betanított, ember mellett haladó kutya, de azért nem rendetlenkedett összevissza. Először direkt letértünk az útról, hogy egy kicsit a "fűben" is sétálgassunk. Nos, ez a "fű" dolog legalább annyi szederhajtást is jelentett, mint ahány tippanvirágzatot... Megállapítottam, hogy a hosszú viseletek nem igazán szeder-kompatibilisek, de Tiszának is volt esze, mert ő leginkább engem követett, hadd szedjem le én az indákat elébb! Mikor feljebb értünk a legelő felett haladó erdészeti úton, ahol már biztos voltam benne, hogy nem találkozunk senki fiával, levettem a pórázt. Igen, levettem! Most biztos sokan sikítanak fel magukban, nálam az állatokhoz jobban értő emberek, s a vadásztársadalom egyöntetűen. De én maximálisan biztos voltam abban, hogy ebből nekünk bajunk nem lesz. Korábban, valahol Sátoraljaújhely környékén bóklásztunk vele, mikor egy őz szaladt el előtte. Követte volna, viszont az első szóra megállt és visszajött hozzám, onnantól kezdve csak figyelte a vadat. Nem volt olyan eset egyszer sem, hogy ne tudtam volna bármiről visszahívni. Édesapám tanított arra, hogy az első, amit a kutyámnak tanítok, az a visszahívás legyen, méghozzá legkisebb kölyökkorában. Ennek meg is van ilyenkor az eredménye, bátran indulok el vele. S eddig mindenről vissza tudtam hívni, legyen az ember, kutya vagy egyéb állat. Ám ha van rá esély, hogy emberrel találkozunk, a póráz rajta van! Mindettől függetlenül nem biztatok senkit arra, hogy a példámat kövesse, mert minden ebből következő problémáért az állat gazdája felel!

Ahogy kaptattunk fel, úgy döntöttem, hogy akkor már felmegyünk a hegyecske tetejére. Bármilyen tempóban haladtunk is, kutyám sose ment el tőlem 5-6 méternél messzebb. Megvárta, hogy beérjem. S ugye, ami jó a kutyákban (s más állatokban is), hogy mindent hamarabb észrevesznek, mint mi. Nekem bőven elég volt a kutyám figyelnem, mert a kis cinkétől kezdve más neszekig mindent messzebbről látott és hallott. Rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkeznek háziállataink, amiket az emberek évszázadokon keresztül felhasználtak, így könnyítve életüket terelés, vadászatok alkalmával.

Idővel a tető alatti részhez értünk, ahol egy kis ligetnél pihentünk meg. A hely leírhatatlanul szép volt így ősszel. Mintha minden fa lombja arannyá vált volna a mi kedvünkért a kis tisztáson. 




Szálaló vágás nyomait vettük észre, aminek örültem, mert nem egy tarra vágott erdőt találtam fenn. Letértünk az útról, hogy keresztülgázoljunk a tető sziklájához a vastag aranybarna avaron.
Itt tett először igazán jó szolgálatot a lándzsa, nagyban segítette a kapaszkodást. Félúton jártam, mikor lenéztem és látom, drága kutyám lenn lazázik. Mondom neki: "Mi van? Neked négy lábad van, gazdádnak kettő meg a támasza, azt' kielőz téged?" Ekkor megpróbálta megkerülni a dombocskát - sikertelenül -, végül csak felkapaszkodott, alföldi kutya létére. A tetőn megpihentünk. Figyelte a cinkéket egy ideig, én agyaltam mindenféle kis és nagy dolgaimon, erre egyszer csak odajött a lábamhoz, s lefeküdt. Letérdeltem hozzá és megköszöntem, hogy velem jött. Akaratlanul is eszembe jutott, mikor kicsi kutya volt és én akkor Pityke kutyámmal indultam legeltetni ősszel. Az akkor egészen apró Tiszát (ekkor még neve sem volt és alig volt nagyobb, mint hogy a két tenyeremben elfért volna, és semmit nem tanult még ekkor tőlünk) sehogy nem tudtam visszazavarni, hogy ne jöjjön velem. Na mondom: ha már idáig eljöttél, akkor gyere. A kis kutya semmi komolyabb aktivitást nem mutatott. Lejött velünk és leült mellém. Ha arrébb mentünk, jött és leült. Remegett szegény, mert metsző szél fújt, én is majd' megfagytam a kabátban. Gondoltam, az utat tudja, visszamegy majd úgyis. Nem tette. Követett hűségesen, s figyelt. Visszafelé félúton felvettem, s a karomban vittem vissza az alomtársai mellé. Kitartó volt, pedig ő volt a legkisebb közülük. És a leghűségesebb! (Azóta is szívesen választom ki a legkisebb kutyákat, rendre jó tapasztalatokkal.) Lehet akármilyen nevelése, taníthattam neki akármit, hűsége a sajátja! Nyilván nem ő erre az egyetlen példa, illetve minden állat más (mint ahogy mi is), de láttam például lovat, aki érzéstelenítés nélkül képes volt eltűrni, hogy gazdája összevarrja felhasadt szügyét. Olyat is, aki viszonylag idegen ember létemre bizalmat szavazott nekem, s mikor szomorú volt az ember, odahajtotta a nyakát. Bivalyt, aki az ember ölébe teszi a fejét, csak hogy simogassák. Hihetetlen ragaszkodásukat látva az ember számot vet magában: ő mennyire hasonlít hozzájuk ilyen téren? Az emberek összetartozása természetes volt, egymásra voltak utalva régen. Ma pedig könnyen, flegmán vállat rándít az ember mindenre és mindenkire. Beleértve ebbe magamat is...

Visszafelé jobban siettünk, s bokáig süppedtem az avarba, ami alatt sziklás talaj volt. Rájöttem, hogy a régiek vagy keményebbek voltak, vagy máshogy rakták a lábukat (abban igaza lehet Dimicatornak, miszerint nem hozzászokva a kényelmes lábbelik áldásaihoz, trappolás nélkül jártak, még ha nem is úgy, ahogy az a videóján látszik), vagy esetleg máshogy oldották meg a dolgot. Utólag ugyan nekem is eszembe jutott, hogy ha kitömtem volna legalább a talpam valami szálas anyaggal, fűvel, kicsit könnyebb, melegebb lett volna a lábamnak. S ha felfelé jó szolgálatot tett a lándzsa, lefelé még inkább. Egyszer felnézve látom, a kutyám néz le rám, s hívom. Ez a kis lökött meg megindult nagy sunggal lefelé hozzám, kutyavigyorral az arcán, s majdnem felbukott egy kőbe. "Négy lába van a kutyának, mégis megbotlik!" - találhattam volna ki a mondást, ha a lovak nem nyúlták volna le előbb...

Bocskoros kistúra

Közel egy évnyi kihagyást szakítok meg ezzel a bejegyzéssel. A 2018. október 23-át egy igazán kicsi viseletes sétával szerettem volna feldobni. A helyszín nem fontos, ami viszont arra sarkallt, hogy megírjam e cikket, az a lábbelim dicsérete és elmarasztalása egyben.
Lándzsanyélnek valót indultam el keresni az erdőkbe. Sikerrel is jártam, sőt, egy baltanyélnek és egy gulyásbotnak való somot is hazavittem.


A kérdés jogos: mit keres egy X. századi nomádon bocskor? Nem tudom, nem akarok belemenni mindenféle magyarázkodásokba, találgatásokba. Ami lényeg: én most ezt hordom, mint ló nélküli ember. S a későbbi korokban ez a lábbeli bőven szerepet játszhat alacsonyabb rangú karakterek esetében. Elkészítése könnyű, szabásminta nagyjából felesleges. Ezer meg egy módja van, miként lehet megoldani a lábbeli elkészítését.


Én egy, a Magyar Néprajzi Múzeumban lévő, online gyűjteményükben megtalálható, egyszerű bocskort választottam ki Botpaládról. Elegáns, használható, egyszerű forma. Anyagnak úgynevezett tevenyakbőrt használtam, de elkészítéséről majd részletesebben beszámolok egy másik cikkben.

Mikor első alkalommal felvettem (Marosvásárhelyi Középkori Fesztivál), kicsinek bizonyult, de az első reggeli harmat megoldotta a problémámat. Szépen a lábamra alakult és most már egész kényelmes viseletté vált. Azóta már több ízben is használtam bemutatózás, vívás közben. S eleddig minden alkalmat bírt, semmi gond nem volt vele. A bocskorban lenvászon vagy gyapjú, posztó (XIII. századtól)  kapcarongyot hordok. Ha nedvesebb az idő, szalmával, szénával bélelem legalább alulról, ez nagyban megnöveli a komfortot.

Na és itt rontottam el a túra napját: otthon hagytam a kapcát! És mivel így a meztelen lábamra voltam kénytelen felvenni, minden kis indás, szúrós növény a lábamat igyekezett "kivéreztetni". Ha nincs "tele" a bocskor, tehát lötyög, hézagok vannak stb., akkor minden kavics, tövis és törek a lábunk alatt, lábujjaink között köt ki. Kapcával ez nagyjából elképzelhetetlen. Sajnos ezen felül az egyik fűzőszíj is elszakadt, de ezt majd pótlom a későbbiekben.


Mindezeket leszámítva marhára kényelmes és praktikus viselet. Néha úgy érzem, ha tehetném,  mindennap hordanám. Csak ajánlani tudom a sok cipő kiváltására a későbbi korokban is! A későbbiekben viszont, ha autentikus, ha nem, kap egy plusz ragasztott bőrtalpat, mert nagyon gyorsan kopik a sok kőnek, aszfaltnak köszönhetően.

2016. január 29., péntek

Egy balesetes kobaktök javítása ínnal

Walahfrid von der Reichenau említi a lopótök termesztését Európában. Ezen kívül a néprajzi párhuzam megvan a mai napig a nomádoknál Ázsiában. Ezért használom én is, és nagyon jól működik, ténylegesen nem melegszik fel benne kánikulában sem a víz!

Viszont a messzi távolban jártam aképpen, hogy egy barátom a szokatlanul tikkasztó őszi napsütésben melege lévén kérlelt: "Adj innom barátom, szomjúhozom!"
Nem utasítottam vissza kérését, s bár csak "hitvány vízzel" kínálhattam meg, eképp nyújtottam felé tököm: "Ne!"
Ő viszont mivel ereje teljében lévő férfiként éli mindennapjait, ivás után erőből bényomta a fából faragott dugót. És mivel nem megfelelően készítettem el a kobaktököt (a felső rész levágása helyett, csak likat kellett volna  a tetejébe fúrnom) az megrepedt, mint kiadós karácsonyi lakoma után a jégeralsó.
Ezt kellett orvosolnom, hisz a tök se terem csak úgy a földből! (De igen!)
Ezt méhviasszal és marha ín segítségével hajtottam végre. Mindkettő használata általános a régebbi korokban.

Méhviasz beszerzésével próbálkozhatunk különböző villanyszerelési szakboltokban és méhtelepeken. Csak adni nem fognak. Így a méhésznél kötünk ki végül. Marha (illetve szarvas) ín előkészítését ez a korábbi cikk taglalja:
Az ín kikészítése

Először is csináltam egy vájatot a tök felszínén, amelyben fekszik majd a bandázs. Megjegyezném, hogy relatíve nehezebb volt faragni a tököt, mint gondoltam.
A repedést kitöltöttem olvadt méhviasszal. Jó bőven csorgattam, had töltse ki a hézagokat!



Majd ekkor egy darab ínt a számba véve rágtam. Amíg megkötött a viasz kb. fel is puhult, nyálkás lett az ín. (akkor jó ha kézzel megfogva kicsit ragadós) A tekerés előtt egy madzagból hurkot fektettem a vájatra. Körbe tekertem az ínt a vájatban. Kicsit csúszkált tekerés közben, igazítgatni kell. Majd a hurkon át dugtam az ín végét és az a hurkot meghúzva a bandázs alá került a vége. Így tartósabb.

Ezután hagytam, had száradjon ki a bandázs. Mikor megszáradt, viasszal leöntöttem a bandázst, és elkenegettem langyosabb állapotában. Kentem még a repedés belső oldalára is még ráadásnak.



A végeredmény megfelelő lett, nem folyik, nem csöpög. A bandázs nem csúszkál, a méhviasz is fixálja kicsit. Kipróbáltam, hogy én is jobban belenyomtam a dugót utólag: nem nyílt szét.

Így viszont már örömmel mutogathatjuk barátainknak, az immáron hibátlanul funkcionáló autentikus tökünket!

Az ín kikészítése

Egy állatnak gyakorlatilag minden része felhasználható valamire. Egyik ilyen hasznos része az ín. Az állatok inait az idők kezdete óta használja az emberiség különféle célokra, mint varrás, kötözés, bandázsolás.
Hogy ne menjünk túl messzire a nyílvesszők kötözése, a nomádok íjai karjainak bandázsolása ínnal történt.
Az Egyesült Államokban nyeregkészítéshez a mai napig használják.
Hogy hogyan kell előkészíteni, íme!

Felhasználhatók a marha, szarvas, őz, juh csánkfeszítő ina használható fel e célból. Utóbbiak rövidebbek. Próbáltam én a háti ínt is, de nem vált be, Túl merev volt szárítás után. A lábból kivenni lehet úgy, hogy felvágjuk és szépen kioperálgatjuk. De van egy gyorsabb módszer, amit én is alkalmazok.

Íme:
(A videó nem saját, de ettől jobbat én se készíthetnék.)


Utána kiszárítjuk (én szokás szerint a kályha tetején). S mikor kiszáradt teljesen. Egy fa tőkére tesszük és egy darab fakalapáccsal, vagy egy komolyabb fadarabbal szétkalapáljuk.





Utána szétszedegetjük szálakra. Az így szétszedett inat összekötve tároljuk száraz helyen.



Annak, aki nem hiszi, milyen hasznos dolog ez (képet sajnos nem tudok mutatni):
Megrágtam az ínt. Egy darab fűzfagallyat betekertem vele. Nem cifráztam, csak rátekertem. Kiszáradt, majd beleütögettem egy a gallyhoz képest nagyobb régi reszelő tüskéjét. A fűzfagally szétnyílt, de csak a bandázs után! Azt hiszem az eset magáért beszél. 

Ezért a tarisznyában nem árt ha bérelt helye van. Jó társunk lehet.


2016. január 25., hétfő

A második januári túráról

A tavalyihoz hasonlóan idén is kipróbáltuk magunkat január végén a Zemplénben. A tavalyival ellentétben idén viszont nagyon más körülményekkel találkoztunk, így például csak ketten indultunk el a tervezett három, vagy négy fő helyett. Ennek az a sajnálatos hátránya, hogy nem tudtuk megosztani a tennivalókat, illetve a felszerelés közös részét sem, valamint nem tudtunk improvizálni sem úgy, ahogy szerettünk volna, pedig jó lett volna kipróbálni egy ideiglenes szánkó építését, mivel a terep és az időjárás is egyaránt alkalmas volt arra, hogy a felszerelésünket, vagy egy részét szánkón húzzuk. Ez utóbbi végül is a jövő évi tervek közé került be.
A tapasztalatok:
-minusz tíz alatti fagyba érdemes vinni a száraz élesztéken túl két maréknyi csontszáraz aprógallyat is a tűzgyújtáshoz. Jelentős időmegtakarítás.
-ketten is el lehet indulni, de jobb hárman, négyen, maximum öten. Nem kevés olyan holmit kellett vigyünk, amiből egy kell akkor is, ha ketten megyünk, de akkor is elég egy, ha öten. Példa erre egy kisebb bogrács a teának, vagy az elsősegély-felszerelés (nem kell komoly ládára gondolni, csak a legfontosabb dolgokra).
-a csizmát érdemes minimum naponta egyszer vastagon átzsírozni.
-nem kell túlspirázni a ruhát. Erős minusz 15-18-ak voltak ránk, de három vászonnal bélelt vászonkabát elég volt akkor is, amikor megálltunk. Idén is vittem a nemezkabátot. Annyira kellett, hogy első este Gyuri viselte két órán át. Tartalékruhának is elég egy váltás meleg réteg a lábra és egy tartalék ing.
-a nemez lábszár több, mint kiválóan teljesített.

Egy szűkös galéria megnézhető itt.

2016. január 19., kedd

Bőrök festése otthon 2.


Ígértem korábban, hogy beszámolok a timsós bőreim fagyallal történő festéséről. Kipróbáltam és bár a várt eredményt értem el, úgy gondoltam mégis megosztom tapasztalataim.

Egy lyukas általam timsósan kikészített rackabőrt választottam. Száraz volt és kitöretlen.

A festőlé készítése így zajlott: Fogtam annyi fagyalbogyót, amennyit csak tudtam. Felfőztem, összetörtem és egy éjszakát hagytam állni.

Mielőtt fagyalos festőlébe tettem beáztattam. (Mint később kiderült nem ázott át eléggé) Áztatás után 2 éjszakára belenyomtam a festőlébe. (a bogyókat lusta voltam kiszedni, így benne maradtak)
Viszont az fontos, hogy a festőlé legfeljebb langyos legyen, ne legyen forró, mint a szöveteknél például. Az első darab bőrkét próbaképp beletettem még forrón. Összerántotta kicsit, gumis lett. Szóval megfőtt.

2 éjszakai állás után kaptam ezt a az állapotot:




Sajnos már itt látszott, hogy nem száraz bőrrel kellet volna próbálkoznom, hanem csávaléből egyből a festőlébe tenni. Már látszott, hogy nem minden perfekt. Nem egyformán fogta be mindenütt. És nem a benne hagyott bogyeszek miatt, mivel foltos nem volt, hanem olyan a felülete mint a márványnak.

Miután félig kitörtem, kapartam, ez lett belőle:


Nem tudom a képeken mennyire látszik, de a kék az megvan, csak "márványos". Viszont nagyon tetszik, hogy a bőroldalon szép fényes. (Hogy miért, fogalmam sincs! De a diónál ugyanezt tapasztaltam, akkor a dióolajra fogtam)
Tanulság az, amit már említettem, nem száraz bőrrel kell dolgozni. No azért könycseppet nem ejtek, mivel nekem így is tetszik, bár nem tökéletes. Szegésekhez, kisebb dolgokhoz még mindíg első osztályú lesz. Kicsit "ántik" hatású.

2016. január 6., szerda

Nyírfakéreg késtok

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy mennyire fontos eszköz a kés, kezdve az étkezéstől egészen a munkáig az élet majdnem minden területén. Viszont ugyanilyen fontos a kés tokja is, ami védi a kést a nedvességtől, kosztól, illetve a felszerelést a késtől, valamint ami lehetővé teszi, hogy a kést kézhez közel tartsuk. Késtok számtalan dologból készíthető, ahogyan történelmi példáink is igen sok féle megoldást és alapanyagot vonultatnak fel. Én ezúttal alapanyagnak a nyírfa kérgét választottam, amit könnyűszerrel lehánthatunk egy késsel a kidőlt fáról. Még tavaly egy litván barátomtól kaptam a saját kérgemet, illetve néhány tippet, amik mentén elindultam, hogy megvalósítsam ezt a tervet.
Először is a kérget beáztattam három és fél hétre hideg vízbe. Utóbb kiderült, hogy van egy gyorsabb, a vadonhoz inkább alkalmazkodó megoldás is, amikor egyszerűen csak forró vízben áztatjuk néhány órát a kérget. Megjegyzem, az áztatás után én egy fél órát kellett, hogy forró vízben tartsam a kívánt eredmény eléréséhez. Az ázástól és a forró víztől a kéreg megpuhult, felpöndörödött. Előzőleg kivágtam belőle a két kellő darabot:egy palástot, ami körbeér a késen és az él felől össze tudom ragasztani/varrni, valamint egy az él formáját követő úgynevezett élvédőnek való darabot, ami az utólagos varrást hivatott a kés élétől megvédeni.
A palást anyagát még vizesen és forrón feszesen ráhajtottam a késre és két helyen erősen leszorítottam, a markolattal párhuzamosan, illetve a penge egész felületén. Itt a puha kéreg ugyanúgy viselkedett, mint a vizes bőr, szinte gyúrmázható volt. Ezt az egészet megszárítottam, majd csontenyvvel összeragasztottam úgy, hogy az élrészhez betoldottam az élvédő darabot is. Az enyv nagyjából 16 órát száradt ugyanúgy leszorítva, mint a kéreg szárításakor. Ez után szúróárral a kés vonala mentén végiglyukasztottam a tokot, majd vastag lencérnával feszesen végigvarrtam, legvégül pedig vastagon bedörzsöltem az egészet viasszal és ezután került rá az akasztó, esetünkben egy bőrszíj.
A segédletem: http://knives.com.ua/view_art.php?art=63

Ez lett a végeredmény:



A tok a kést elég passzosan tartja. Száradás után szépen visszakeményedett az eredeti keménységre, de az új formájával.

Ennek a toknak a történelmi háttere nem konkrét lelet. A nyírfa kérgét viszont Finnországtól Kínáig használták már jó ezer évvel ezelőtt is, sőt, sok helyen tőlünk Északra és Északkeletre használják mai napig is. Hogy mást ne említsek, 1000 és 1400 közötti időszakból több ezer, nyírfakéregre írt levél maradt meg Novgorodban és környékén. Link itt.
Ezen felül azt is tudjuk, hogy fakérget a honfoglalás korában is használta a magyarság, a fa tegezek külső borítása nem egyszer kéregből volt megoldva.
A tok formáját a praktikus gondolkodás határozta meg, miszerint a penge gerincén a legegyszerűbb megtörni a palástot és ennek megfelelően az él felőli oldalon a leginkább célszerű varrni.